Join us on a literary world trip!
Add this book to bookshelf
Grey
Write a new comment Default profile 50px
Grey
Subscribe to read the full book or read the first pages for free!
All characters reduced
Apage Satanas - Ungvári történetek az 1980-as évekből - cover

Apage Satanas - Ungvári történetek az 1980-as évekből

Péter Ortutay

Publisher: Peter Ortutay

  • 0
  • 0
  • 0

Summary

 
 
Ezeknek a már több folyóiratban és egyszer egy kötetben is megjelent elbeszéléseimnek, novelláimnak, visszaemlékezéseimnek első része (A plafonig érő karácsonyfa) „megboldogult” gyermekkoromról és ifjúságomról szól. Ez a második rész már azt szemlélteti, amit érettebb koromban sikerült átélnem még ott a szovjet Ungváron. Írásaimnak minden hibája, fogyatékossága ellenére szeretem őket, és meglepetésemre olvasóim is tetszéssel fogadták, és fogadják, ha egyet–egyet felteszek valamelyik internetes oldalamra. Különösen azok szólnak elismerően róluk, akik azon a helyen éltek vagy élnek, ill. elszármaztak onnan, mint én. Ez a hely pedig Ungvár a most már ukrajnai Kárpátalján. Azért mondom, hogy „most már,” mert az elmúlt rövid félévszázad alatt öt államalakulatnak is volt „elidegeníthetetlen” része. Az „elidegeníthetetlen” pedig azért van idézőjelben ismét, mert egyáltalán nem volt az elidegeníthetetlen része sem az Osztrák–Magyar Monarchiának, sem a Csehszlovák Köztársaságnak, majd megint, mint tudjuk, Magyarországnak sem. Végül lám, még nagy Szovjetuniótól is leszakadt, melyről anno – amint azt a szovjet állami himnusz is állította – azt hittük, hogy „megbonthatatlan és örök.” Nem volt az sem örök, sem megbonthatatlan, mint láttuk. Úgy összedőlt, mint egy kártyavár, egyetlen puskalövés nélkül. Hja, a történelem kereke, mondjuk! Most pedig ez a vidék Ukrajnának lett „elidegeníthetetlen” része. Vajon meddig? Mint a Krím, mely most már orosz? Szóval, a Jó Isten tudja, hisz forrong a világ. De bármily furcsa, egy ilyen világban is éltek, és élnek emberek. Hogyan? Nehezen. Ráadásul hallgatni is kellett róla keményen. Mert aki megszólalt, kritizálta, arra a hatalomnak voltak eszközei, hogy elhallgattassa. Úgy hogy azok, akik nem tapasztalták meg ezt a világot, el sem hiszik, milyen is volt az. Mert még itt Magyarországon is megmosolyogtuk, sőt kiröhögtük azt a végtelen sivárságot, mélynyomort, ami akkoriban a mindennapi emberek része volt Vlagyivosztoktól a SZU legnyugatibb részéig, Ungvárig, Csapig. Egy hatalmas birodalom, Ronald Reagan amerikai elnök kifejezésével élve „a gonosz birodalma” volt az az egész nagy ország, kérem. Viszont paradicsomnak, munkás paradicsomnak kellett feltűntetni, ahol nem volt bűnözés, rablás, gyilkosság, testi szerelem vagy szexuális deviancia, de még közúti baleset sem. És én igen, pont erről próbáltam ezekben az írásaimban képet adni. Nincs bennük sírás, rívás, sopánkodás, hogy milyen kutya nehéz is volt az a világ (egyébként az volt), a sorscsapások miatti világfájdalom, hanem csak az, amit akkoriban az ember – nos, ez az ember akkor és ott én is voltam – átélt, megélt: jó, mondjuk ki kereken, ne kerteljünk: keservesen megszenvedett. És ami a legnagyobb baj, ezek az írásaim sajnos mai is igencsak időszerűek lettek. Hisz ennek a világnak emberei most is épp úgy szenvednek, nyomorognak, jogaiktól is megfosztatnak, mint anno, függetlenül attól, hogy most a büszke Ukrajna, az elmúlt évszázadban immár az ötödik államalakulatnak a polgárai lettek. Hisz tudjuk, látjuk, mi történik arrafelé napjainkban is.
 
Ortutay Péter
Available since: 12/25/2018.

Other books that might interest you

  • Lomtalanítás - cover

    Lomtalanítás

    DrMáriás

    • 0
    • 0
    • 0
    DrMáriás (sz. Máriás Béla) író, zenész, festő, performer. 1966-ban 
    született Újvidéken. Belgrádban folytatta művészeti tanulmányait. 
    1991-től Magyarországon él. „Kegyetlen           könyv: nyers, 
    puritán, kíméletlen, s a   végén           sem mutat kiutat, nem nyújt 
    feloldozást. Egyedüli   tárgya,           hőse voltaképp egy 
    ismerősen, átlagosan rettenetes,             lepusztult, normális életre
     alkalmatlan bérház,           ám   ez a ház nemcsak lakhely, színtér, 
    hanem           maga is élő, lélegző   szervezet - éppolyan, mint lakói,
               ezek a megcsúszott,   tönkrement, leépült szerencsétlenek,   
            akiknek sorsa egy az   épülettel, lévén hogy normális           
    életre számos oknál fogva maguk   is alkalmatlanok.           A ház és a
     közösség jelene-jövője             így fedi le egymást teljesen: 
    emeletek, ajtószámok           tárják   elénk fokról fokra a társas     
          magány, elveszettség becketti   panoptikumát. Sorra           
    színre lépnek ezek a más törvények szerint             élő, mindenen 
    túljutott, véglényszerű, vagy           még épp   a létezés peremén 
    billegő,           utolsó erejükbol kapaszkodó   figurák-alakok,        
       lakásajtajukkal együtt tárul fel az egy rugóra             járó, 
    tragikus élettörténetük, jellemük,           lelkük,   kinézetük, hogy a
     bérház bűnügyi           krónikákba illő mélyvilági   pokla - vagyis   
            rendes, hétköznapi működése - érthető,             konzekvens,
     logikus és megmásíthatatlanul sorsszerű             legyen. Mégsem 
    csupán egyfajta szociohorror az, amit olvasunk,             s nem is a 
    szociografikus tényfeltáró próza           újabb változata -   holott 
    Máriásnak láthatóan           ehhez is megvolna az élményanyaga   -, 
    hanem színtiszta           szépirodalom, mely a szenvtelen megfigyelő   
    pontos leírásait,           a puritán nyelv és stílus minimalista   
    eszközeit           mély empátiával, a látásmód           közel hajoló  
     érzékletességével,           a részvét, a szolidaritás hangjával s a   
    leleplező           irónia sajátos, máriási tapintatával             
    keresztezi.
                  
      Így lesz ez egy szép könyv minden kendőzetlen durvasága             
    mellett, mely értük íródott: ezekért           a halálukra várakozó,   
    vigasztalan embereket rejtő,           pusztulásra ítélt házakért.” Keresztury Tibor
    Show book
  • Nagy árat fizettem érte - FScott Fitzgerald összes eddig kiadatlan elbeszélései egy kötetben - cover

    Nagy árat fizettem érte - FScott...

    Francis Scott Fitzgerald

    • 0
    • 0
    • 0
    Amikor elhatároztam, hogy lefordítom azt a Fitzgerald elbeszéléseket tartalmazó kötetet, melynek eredeti angol nyelvű címe THE PRICE WAS HIGH. THE LAST UNCOLLECTED STORIES OF F. SCOTT FITZGERALD, nagy fába vágtam a fejszémet. Nemcsak azért mivel az ott található elbeszélések oldalainak száma több mint 780, hanem sok minden másért is. Ez a figyelemre méltó nagy munka azokat a Fitzgerald elbeszéléseket foglalja magába, melyek a szerző életében nem kerültek kötet formájában az olvasóközönség elé. Matthew J. Bruccoli professzor, a jeles Fitzgerald életrajzíró és kutató gyűjtötte össze ezeket a történeteket különböző régi folyóiratok megsárgult lapjairól, és adta közre a fenti címmel 1979-ben. Azért, hogy ne sértsek szerzői jogot, az ebben a kötetben szereplő valamennyi Fitzgerald elbeszélést az interneten közkincsként (public domain) elérhető és az általam is jelzett weboldalakról gyűjtöttem össze és fordítottam le. Ugyanezen okból nem közlöm viszont Bruccoli professzor szerzői előszavát, mely egyelőre még nem tekinthető közkincsnek. Kommentárjait azonban – az eredeti szöveg tartalmának egyszerűsítésével – a magyar olvasó elé tárom.
     
    Bruccoli professzor F. Scott Fitzgerald szavait idézve adta ennek a kötetnek a THE PRICE WAS HIGH címet. Persze így az a kérdés is felmerül, hogy milyen elgondolás vezette Bruccolit, mi is az a magas ár, amiről itt szó van, és ki kinek fizette meg, tartozott vele. A kötet kiadója, vagyis Bruccoli, ezt úgy magyarázza, hogy a lapszerkesztők és kiadók nagy árat fizettek az állandó pénzzavarral küszködő szerzőnek a kapott novellákért, és meg is írja kommentjeiben tudós pontossággal, hogy mennyit, ugyanakkor ezért a pénzért a szerző Fitzgerald is szó szerint a vérével és verejtékével fizetett. Szüntelenül dolgozott és ontotta elbeszéléseit akkor is, amikor már valóban úgy érezte, hogy vége, nincs tovább, nincs több erő benne, inkább feladja. De mégsem adta fel, mert kellett a pénz. Hogy mire, azt azok, akik ismerik egy kicsit is az író életét, jól tudják: a már megszokott, mondjuk azt, hogy luxuséletforma fenntartására, a feleség, Zelda drága klinikákon való gyógykezelésére, lányának, Scottie-nak előkelő elit iskolákban való neveltetésére. Az, hogy ez a kettő, mármint a feleség gyógykezelése és lányának iskoláztatása állami intézményekben történjen, Fitzgeraldnál fel sem merült. Ha nem volt pénze, előleget kért Harold Obertől vagy Maxwell Perkinstől, a kiadójától, ill. szerkesztőjétől. És aztán törlesztett. Sokszor vérrel, verejtékkel megírt műveivel, melyek közül lehet, hogy nem mindegyik Nobel-díjra érdemes remekmű, de mindenképpen figyelemre méltó valamennyi. Akkor is, ha nem éri el mindig a Fitzgeraldtól megszokott magas szintet.
    Show book
  • A nászmenet és más híres elbeszélések - cover

    A nászmenet és más híres...

    Francis Scott Fitzgerald

    • 0
    • 0
    • 0
    A művész dicsősége
     
     
     
    „Szóljon a jazzband –
     
    bingó-bangó!
     
    Táncolunk majd
     
    és búg a tangó;
     
    Csattan a taps; de
     
    szép a lányka!
     
    Tündöklő új
     
    a fiú ruhája…
     
     
     
    Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni” – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle?
     
    Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára-találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú The Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Veronika bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novellásköteteinek a címével is az igényekhez alkalmazkodik: Flapperek és filozófusok, A dzsesszkorszak meséi – ki tudott volna ellenállni ilyen csábító címeknek? „Tőkésíti” a flappert, és majdnem élete végéig, a dzsesszkorszak bukása után is visszatérő témái: A Szerelemhajó (Love Boat), A vonzerő (Magnetism), Jacob létrája (Jacob’s Ladder), De a maga korában (At your Age), Josephine múltja (A Woman With a Past).
     
    Fitzgerald az évekig tartó, egyetlen mámoros estély forgatagában is mindenkinél előbb érezte meg a közeledő vihart, a leselkedő végzetet. Élte, látta, megírta és intette a kort. Újra címekkel: Azok a szomorú fiatalok (All the Sad Young Men) a novelláskötetének címe, és az új regényéé: Szépek és átkozottak (The beautiful and the Damned). De akkor még a valóság arányai eltorzultak: „Még a hó sem volt valódi a húszas években. Ha azt akartuk, hogy ne legyen hó, csak fizetnünk kellett.” Kölcsönkapott idő volt mindenképpen: a felső tízezer a nagyhercegek gondtalanságával és a kóristalányok léhaságával ütötte agyon az időt. Akkora bőségben forgott a dollár, hogy nem aggódtak, ha pillanatnyilag elfogyott a pénzük. Lehetetlennek látszott, hogy másnapra ne szerezzenek. De mire a húszas évek lángja ellobogott, Fitzgeraldban is kihunyt az ifjúság. Befelé fordult, s mint a vak, aki a többi érzékszervét fejleszti az elveszett szeme világa pótlására, ő is új értékeket keresgélt az elveszettek vagy elvetettek helyébe – és magyarázatot a bukásra. S a gazdasági válság pillanatnyi kijózanodásában sokan hazasietnek Amerikába: Fitzgeraldék is visszatérnek (részben Zelda betegsége miatt). Hajójuk New York felé közeledik, és az Elveszet városom-ban (My Lost City) Scott felidézi, mit jelentett számára valaha New York. Amikor a város vasbeton, üveg- és acélrengetege magába szippantotta a fiatal írót, Fitzgerald ámult a frissen épült Woolworth áruház rózsaszínű, égbe nyúló tornyán, és üvölteni szeretett volna a boldogságtól: tudta, hogy mindent megkapott, és ilyen boldog nem lesz többé soha. A válság alatt New York (és Amerika) varázsa elveszett: kihalt és komor, mint egy romváros. Az Empire State Building tetejéről nézegeti a várost, és megérti a titkot, melyet a gondtalan években sohasem gyanítottak. New York (és Amerika) nem az egész világmindenség, mint hitték: határai vannak minden irányban, lehetőségei nem korlátlanok.
     
    Írói művészete magaslatára Fitzgerald 29 éves korában érkezett A nagy Gatsby-vel, 1925-ben. Megjelenése után 15 évvel ismerte fel, hogy többi regényének a megírásával egy percre sem lett volna szabad ellankadnia. Mert a tékozló évtized után, a harmincas évekre már nemcsak a világról tűntek el illúziói, hanem önmagáról is. Emberi nagyságot már nem várt el magától – tudta, hogy roncs. Az új évtizednek nem lehet példaképe, csak intő példája, de az talán még lehet. Valódi énje keresése közben rombolta addigi képmásait, a hamis értékeket: így hullt el Basil Duke Lee, Amory Blaine, Anthony Patch, Dick Diver. Férfikora botlásait könyörtelen ítélettel tárta fel írásai egész sora. Az alkoholbeteg (An Alcoholic Case), Az elfuserált évtized (The Lost Decade) és Finnegan finanszírozása (Financing Finnegan) a józan Fitzgerald borzadását mutatja, élete mélypontjára tekintve. Félt, hogy még rosszabb is következhet: önmaga számára figyelmeztetőül írta Hollywoodban az elaljasult Pat Hobbyról szóló történeteket. Nem szabad, hogy valaha idáig süllyedjen.
     
    A húszas évek ifjú nemzedéke vállára vette, a negyvenes évek kritikusai tanulmányköteteket és cikkek százait írták munkáiról, az ötvenes évek diákjai kötelező olvasmányként vizsgáztak műveiből középiskolákban és egyetemeken. (Manapság újabb, sokadik reneszánszát éli az USA-ban és szerte a világon – Magyarországon sajnos nem. Minden sorát, szavát, gondolatát elemzik, kommentálják. Műveiből „divat” PhD és nagydoktori disszertációkat írni. – A szerk. megj.). 
     
    Egy évtizeddel halála után Stephen Vincent Benét világosan látta maradandóságát: „Nos, uraim, most már levehetik kalapjukat. Ez már nem egy élet legendája – ez a művész dicsősége; s azt hiszem, nem tévedek: századunk egyik legbiztosabban megalapozott hírneve Fitzgerald.”
    Show book
  • Fenegyerekek - cover

    Fenegyerekek

    Michael Chabon

    • 0
    • 0
    • 0
    Olyan, akár egy hallucinogén utazás, gyorsan pergő, színes jelenetek kavalkádja, amelyek közt éppúgy akad komikus, mint drámai.
    
     
    Grady Tripp professzor élete nem fenékig tejföl: egy közepes színvonalú főiskolán tanít kreatív írást közepes színvonalú diákoknak, a saját következő könyvén viszont hét éve és kétezer oldal óta dolgozik, de még nem látja a végét.
    
     
    Ráadásul övön aluli és felüli csapások sorozzák: a különc, meleg irodalmi ügynöke a városba érkezik egy transzvesztitával; a felesége elhagyja; a szeretője terhes lesz; a legtehetségesebb tanítványa az öngyilkossággal kacérkodik; meghal egy kutya, egy kígyó és szinte minden remény.
    
     
    A Kavalier és Clay bámulatos kalandjai című Pulitzer-díjas alkotás szerzőjének regénye olyan, akár egy hallucinogén utazás, gyorsan pergő, színes jelenetek kavalkádja, amelyek közt éppúgy akad komikus, mint drámai, és épp a megfelelő arányban. A könyvből mozifilm készült Michael Douglas, Frances McDormand és Robert Downey Jr. főszereplésével.
    
     
    Michael Chabon Pulitzer, Nebula és Hugo-díjas, az egyik legnagyobb élő amerikai regényíró. Washington D.C.-ben született 1963-ban, és Pittsburghben járt egyetemre. New Yorkban él, négy gyerek édesapja, házastársa Ayelet Waldman író. Könyvei a 21. Század Kiadónál: Ragyog a hold (2017), Kavalier és Clay bámulatos kalandjai (2019).
    
     
    „Bölcs és borzasztóan vicces... Chabon nagyszerű tollú író – stílusa élénk, képzelete sziporkázó, jellemzései pontosak és kendőzetlenek.”– Chicago Tribune
    
     
    „Chabon nagy nevettető, egyszersmind rádöbbenti az embert, hogy az állandóság puszta illúzió – egy pillanat alatt minden véresen komolyra fordulhat. Letehetetlen regény.” – All Things Considered
    
     
    „Elbűvölő történet, olyan ravasz, hogy az már szinte túlzás... Első osztályú szórakozás. Szatíra és komikum, amelybe mély gondolatok vegyülnek.” – Los Angeles Times Book Review
    Show book
  • A befejezetlen mondat III rész - cover

    A befejezetlen mondat III rész

    Tibor Déry

    • 0
    • 0
    • 0
    „A befejezetlen mondat-ot – emlékezik Déry Tibor – 1933. karácsony estéjén kezdtem el, Bécsben a Café de France-ban, az egyetlen kávéházban, amely aznap nyitva volt. Folytatásán Mallorca szigetén dolgoztam, 1934-ben, aránylag nyugodt körülmények között, egy kamranagyságú kis szobában és a hozzá tartozó tetőteraszon, szigorú vegetáriánus koszton, azaz narancson és feketekávén. Utolsó fejezeteit már polgári viszonyok között írtam, újra idehaza, Pesten.”  
     Déry Tibor regényóriása nem jelent meg a 30-as években: egyetlen magyar kiadó sem vállalkozott publikálására. Barátai olvashatták csak, köztük Illyés Gyula, aki nyomban lelkesen számolt be róla a Nyugat-ban: „A regény nemcsak a legidőszerűbb társadalmi és lélektani kérdésekről nyújt hatalmas kompozíciót, tükre egyúttal egy sereg stílusproblémának is, a regényírás új útjainak… Úgy tudom, három gépelt példány van belőle. Ismerünk műveket, amelyekből évszázadokig csak egy volt.” A befejezetlen mondat csak 1947-ben jelent meg; azóta több kiadásban látott napvilágot, franciára, németre is lefordították, a kritika Déry Tibor egyik fő művének, a modern európai irodalom remekének tekinti. „Déry regényét – írja Lukács György – az emeli világirodalmi színvonalra, hogy rendkívüli ember-, probléma- és helyzetérzékenysége ugyancsak rendkívüli evokatív erővel párosul.”
    Show book
  • Hajnali hegedűszó - cover

    Hajnali hegedűszó

    Renée Erdős

    • 0
    • 0
    • 0
    A regény főhőse, a fiatal, 17 éves Marianne, aki édesanyjával és mostohaapjával él annak vidéki birtokán. Féltő szeretet és gondoskodás veszi körül, amely csak nehezen engedi láttatni a való életet, annak minden tragédiájával és nagyszerűségével, boldogságával. A történet során Marianne felnőtt lánnyá válik. Megérti a környező világot, megtanul kompromisszumot kötni, s megismerni a szerelem, a testi-lelki vonzalom nagyszerűségét és kínját.
    Show book