A nászmenet és más híres...
Francis Scott Fitzgerald
A művész dicsősége
„Szóljon a jazzband –
bingó-bangó!
Táncolunk majd
és búg a tangó;
Csattan a taps; de
szép a lányka!
Tündöklő új
a fiú ruhája…
Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni” – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle?
Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára-találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú The Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Veronika bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novellásköteteinek a címével is az igényekhez alkalmazkodik: Flapperek és filozófusok, A dzsesszkorszak meséi – ki tudott volna ellenállni ilyen csábító címeknek? „Tőkésíti” a flappert, és majdnem élete végéig, a dzsesszkorszak bukása után is visszatérő témái: A Szerelemhajó (Love Boat), A vonzerő (Magnetism), Jacob létrája (Jacob’s Ladder), De a maga korában (At your Age), Josephine múltja (A Woman With a Past).
Fitzgerald az évekig tartó, egyetlen mámoros estély forgatagában is mindenkinél előbb érezte meg a közeledő vihart, a leselkedő végzetet. Élte, látta, megírta és intette a kort. Újra címekkel: Azok a szomorú fiatalok (All the Sad Young Men) a novelláskötetének címe, és az új regényéé: Szépek és átkozottak (The beautiful and the Damned). De akkor még a valóság arányai eltorzultak: „Még a hó sem volt valódi a húszas években. Ha azt akartuk, hogy ne legyen hó, csak fizetnünk kellett.” Kölcsönkapott idő volt mindenképpen: a felső tízezer a nagyhercegek gondtalanságával és a kóristalányok léhaságával ütötte agyon az időt. Akkora bőségben forgott a dollár, hogy nem aggódtak, ha pillanatnyilag elfogyott a pénzük. Lehetetlennek látszott, hogy másnapra ne szerezzenek. De mire a húszas évek lángja ellobogott, Fitzgeraldban is kihunyt az ifjúság. Befelé fordult, s mint a vak, aki a többi érzékszervét fejleszti az elveszett szeme világa pótlására, ő is új értékeket keresgélt az elveszettek vagy elvetettek helyébe – és magyarázatot a bukásra. S a gazdasági válság pillanatnyi kijózanodásában sokan hazasietnek Amerikába: Fitzgeraldék is visszatérnek (részben Zelda betegsége miatt). Hajójuk New York felé közeledik, és az Elveszet városom-ban (My Lost City) Scott felidézi, mit jelentett számára valaha New York. Amikor a város vasbeton, üveg- és acélrengetege magába szippantotta a fiatal írót, Fitzgerald ámult a frissen épült Woolworth áruház rózsaszínű, égbe nyúló tornyán, és üvölteni szeretett volna a boldogságtól: tudta, hogy mindent megkapott, és ilyen boldog nem lesz többé soha. A válság alatt New York (és Amerika) varázsa elveszett: kihalt és komor, mint egy romváros. Az Empire State Building tetejéről nézegeti a várost, és megérti a titkot, melyet a gondtalan években sohasem gyanítottak. New York (és Amerika) nem az egész világmindenség, mint hitték: határai vannak minden irányban, lehetőségei nem korlátlanok.
Írói művészete magaslatára Fitzgerald 29 éves korában érkezett A nagy Gatsby-vel, 1925-ben. Megjelenése után 15 évvel ismerte fel, hogy többi regényének a megírásával egy percre sem lett volna szabad ellankadnia. Mert a tékozló évtized után, a harmincas évekre már nemcsak a világról tűntek el illúziói, hanem önmagáról is. Emberi nagyságot már nem várt el magától – tudta, hogy roncs. Az új évtizednek nem lehet példaképe, csak intő példája, de az talán még lehet. Valódi énje keresése közben rombolta addigi képmásait, a hamis értékeket: így hullt el Basil Duke Lee, Amory Blaine, Anthony Patch, Dick Diver. Férfikora botlásait könyörtelen ítélettel tárta fel írásai egész sora. Az alkoholbeteg (An Alcoholic Case), Az elfuserált évtized (The Lost Decade) és Finnegan finanszírozása (Financing Finnegan) a józan Fitzgerald borzadását mutatja, élete mélypontjára tekintve. Félt, hogy még rosszabb is következhet: önmaga számára figyelmeztetőül írta Hollywoodban az elaljasult Pat Hobbyról szóló történeteket. Nem szabad, hogy valaha idáig süllyedjen.
A húszas évek ifjú nemzedéke vállára vette, a negyvenes évek kritikusai tanulmányköteteket és cikkek százait írták munkáiról, az ötvenes évek diákjai kötelező olvasmányként vizsgáztak műveiből középiskolákban és egyetemeken. (Manapság újabb, sokadik reneszánszát éli az USA-ban és szerte a világon – Magyarországon sajnos nem. Minden sorát, szavát, gondolatát elemzik, kommentálják. Műveiből „divat” PhD és nagydoktori disszertációkat írni. – A szerk. megj.).
Egy évtizeddel halála után Stephen Vincent Benét világosan látta maradandóságát: „Nos, uraim, most már levehetik kalapjukat. Ez már nem egy élet legendája – ez a művész dicsősége; s azt hiszem, nem tévedek: századunk egyik legbiztosabban megalapozott hírneve Fitzgerald.”
Show book
