Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
A francia kislány regényhőse Jeanette Rosta, a későbbi Rosta Annuska. A vadóc kislány egy francia bányászvárosból kerül egy budapesti általános iskola 7/b osztályába. Hogyan válik a gyanakvó és sebzett lelkű Jeanette felszabadult és vidám Annuskává? Erről szól Thury Zsuzsa kitűnő leányregénye.
Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató-gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta föl. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte, nem alkuvó szigorúsággal, az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt (The Last Tycoon). A végső szívroham 1940 decemberében érte. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: "Még tehetségemmel sem tudtam sáfárkodni" – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Olvasói már évek óta nem hallottak felőle; rajongói megdöbbentek halálhírére. Hát élt még Fitzgerald? Csakugyan, mi lett Scottból és ragyogó feleségéből, Zeldából? S a nevek ütemére már zene ébredezik tudatunkban: a boston, a shimmy, a charleston, a tangó ritmusa. Izzadságtól fénylő fekete arcok fáradt mosolya villan a zenekarban, vakító ingmell sötét ellentéteként, amint a kavargó cigarettafüst kék ködén át megszólal a szaxofon, és pergő dzsessz-ritmussal tölti meg a Plaza tánctermét. A parketten karcsú, fiús alakú, rövidre vágott hajú lányok simulnak partnerükhöz. Mosolyuk mindent ígér; körülrajongott elsőbálos lányok, akik már nem sütik le szendén a szemüket, hanem a flapper türelmetlen fölényével rázzák le magukról, a puritán szülők aggódó gondoskodását. Szabad szájúak, merészek, eszesek és szellemesek. New York-i szórakozóhelyeken, Yale, Princeton és Harvard diákbáljain, vidéki klubokban folyik a féktelenül vidám tánc, s a ragtime és a bor pezsgésétől lángolva szökdösnek ki a párok a parkoló kocsikba.Show book
Nagy izgalom, feszült várakozás tölti el a velencei zeneértő közönséget: a San Samuele színházban új énekesnő, a nevezetes Porpora énekmester legtehetségesebb tanítványa, Consuelo mutatkozik be egy még ismeretlen német muzsikus, Gluck első operájában. A bemutatón Consuelo fergeteges sikert arat, diadalmasan csengő, varázsos hangjával, de Corilla, a színház első énekesnője, sértett hiúságában bosszút esküszik ellene. A nagy esemény másnapján már megindul az intrika. Consuelo ártatlan szívével, tiszta lelkével nem érti a vihart, amit felléptével és sikerével kavart. Még régi kedvese, Anzoleto is elpártol tőle, és Corilla szeretője lesz. Consuelo, mestere biztatására, titokban elhagyja Velencét, és a sok csalódás és szenvedés elől Mária Terézia birodalmába menekül. Az olvasó lankadatlan érdeklődéssel követi a fiatal énekesnő sorsát, sok színes kalandját, új és végzetes szerelmének bonyodalmait; megismerkedik az 1840-es évek Csehországával, majd később Mária Terézia udvarával, a forrongó bécsi zenei élettel, a kor nagy énekeseivel és zeneszerzőivel, többek között a fiatal Haydnnal, és a színpompás, ragyogó világ árnyoldalaival is. George Sand 1842-ben megjelent műve igazi romantikus regény, „a műfaj minden divathoz kötött végletessége és cirádája nélkül, a korrajznak és a cselekménynek, a drámának és az elemzésnek, a valóságnak és a poézisnek szerencsés egyensúlyában, könnyed, már-már súlytalan zenei szárnyalással”. George Sand, tudjuk, tanult és szenvedélyes muzsikus volt, és nem csupán Liszt és Chopin barátja, hanem a kor híres énekesnőjének, Pauline Garcia Viardot-nak is pártfogója és jó barátnője évtizedekig. Consuelóban nemcsak a nagy énekesnő alakját mintázza meg, hanem a jóság, a vigasz, a zene eleven jelképét is. És Consuelo fennkölt magatartásában fejeződik ki az írónő romantikus lázadása, tiltakozása kora embertelen erkölcsei ellen. A nagylélegzetű regény a nagyoperák hatásos és tömörített szerkesztésmódjára emlékeztet: itt is egymást váltogatják a csoport- és magánjelenetek, itt is egymást érik a gyászos vagy diadalmas megjelenések, a hitelen fordulatok és hangulatfestő epizódok, és ily módon a Consuelo, át- meg átszőve scherzókkal és adagiókkal, visszatérő témákkal és halk dallamokkal, végül is Sand korának „merész zenei és fantasztikus” egybefoglalása.Show book
Amikor elhatároztam, hogy lefordítom azt a Fitzgerald elbeszéléseket tartalmazó kötetet, melynek eredeti angol nyelvű címe THE PRICE WAS HIGH. THE LAST UNCOLLECTED STORIES OF F. SCOTT FITZGERALD, nagy fába vágtam a fejszémet. Nemcsak azért mivel az ott található elbeszélések oldalainak száma több mint 780, hanem sok minden másért is. Ez a figyelemre méltó nagy munka azokat a Fitzgerald elbeszéléseket foglalja magába, melyek a szerző életében nem kerültek kötet formájában az olvasóközönség elé. Matthew J. Bruccoli professzor, a jeles Fitzgerald életrajzíró és kutató gyűjtötte össze ezeket a történeteket különböző régi folyóiratok megsárgult lapjairól, és adta közre a fenti címmel 1979-ben. Azért, hogy ne sértsek szerzői jogot, az ebben a kötetben szereplő valamennyi Fitzgerald elbeszélést az interneten közkincsként (public domain) elérhető és az általam is jelzett weboldalakról gyűjtöttem össze és fordítottam le. Ugyanezen okból nem közlöm viszont Bruccoli professzor szerzői előszavát, mely egyelőre még nem tekinthető közkincsnek. Kommentárjait azonban – az eredeti szöveg tartalmának egyszerűsítésével – a magyar olvasó elé tárom. Bruccoli professzor F. Scott Fitzgerald szavait idézve adta ennek a kötetnek a THE PRICE WAS HIGH címet. Persze így az a kérdés is felmerül, hogy milyen elgondolás vezette Bruccolit, mi is az a magas ár, amiről itt szó van, és ki kinek fizette meg, tartozott vele. A kötet kiadója, vagyis Bruccoli, ezt úgy magyarázza, hogy a lapszerkesztők és kiadók nagy árat fizettek az állandó pénzzavarral küszködő szerzőnek a kapott novellákért, és meg is írja kommentjeiben tudós pontossággal, hogy mennyit, ugyanakkor ezért a pénzért a szerző Fitzgerald is szó szerint a vérével és verejtékével fizetett. Szüntelenül dolgozott és ontotta elbeszéléseit akkor is, amikor már valóban úgy érezte, hogy vége, nincs tovább, nincs több erő benne, inkább feladja. De mégsem adta fel, mert kellett a pénz. Hogy mire, azt azok, akik ismerik egy kicsit is az író életét, jól tudják: a már megszokott, mondjuk azt, hogy luxuséletforma fenntartására, a feleség, Zelda drága klinikákon való gyógykezelésére, lányának, Scottie-nak előkelő elit iskolákban való neveltetésére. Az, hogy ez a kettő, mármint a feleség gyógykezelése és lányának iskoláztatása állami intézményekben történjen, Fitzgeraldnál fel sem merült. Ha nem volt pénze, előleget kért Harold Obertől vagy Maxwell Perkinstől, a kiadójától, ill. szerkesztőjétől. És aztán törlesztett. Sokszor vérrel, verejtékkel megírt műveivel, melyek közül lehet, hogy nem mindegyik Nobel-díjra érdemes remekmű, de mindenképpen figyelemre méltó valamennyi. Akkor is, ha nem éri el mindig a Fitzgeraldtól megszokott magas szintet.Show book
Vitray Tamás:Megért két világháborút, két forradalmat, egy ellenforradalmat – tehát borzasztó nagy válságokat! Hogy tekint vissza mégis minderre?Dénes Zsófia:Mindig a művészet segített át. Mindig. Nézze, vannak vallásos emberek, azokat a vallás segíti át. Nekem ez nem adatott meg, mert engem voltaireiánus szülők neveltek. Ellenben a nagyművészet örök szépségében, abban hiszek. És a természet nagy törvényeiben. Az egészen nagy költőket… és az egészen nagy zenét végtelenül szeretem. És az egészen nagy képekkel örökre körülvenném magam…Show book
A XIX. századi lengyel irodalom klasszikus remekét, a „lengyel Iliász”-t, Mickiewicz emigrációban írta. Távol hazájától tehát, s távol az 1830-as tragikus felkeléstől, melynek leverése mélységesen kétségbe ejti. Ekkor, a gyász, a fájdalom napjaiban érik meg benne a gondolat, hogy megírja a lengyelek nagy nemzeti eposzát, megörökítse a régi szép idők mindennapjait, mindazt, ami már visszahozhatatlan: mert az a világ, melyben az ifjú Tadeus bűbájos szerelmi históriája zajlik, immár az emlékezetben él csupán. Gyermekkorának nosztalgikus fényében ragyognak a szülőföld tájai, a háborítatlan ősvadonok, a csendet kürtszóval fölverő medvevadászat, a kisnemesi falvak sajátos embertípusai, a lakomák, az összecsapások, szablyák suhanása, mordályok füstje, szerelem és hazaszeretet kitörései – a nemzeti viseletek, a jellemek, melyek egyképp viselik magukon az európai romantika s a lengyel-litván vonások jegyeit. Eposzt írt Mickiewicz? Verses regényt? A kettő keverékéből csinált valami újat? Egy bizonyos: tapintható gyönyörűséggel és szerethető iróniába mártott tollal ábrázol, minden során, minden leírásán, legyen az bozótos erdőé, nemesi udvarházé, felejthetetlen naplementéké, táncoké, „eposzi harcoké”: mindenen ott érezni a megjelenítés örömét, művészi gyönyörűségét. Az örömet és élvezetet, aminek talán fő része van benne, hogy valóban sikerült remekművet alkotnia, mely elsősorban abban homéroszi, hogy végtelenül természetes. A Pan Tadeus-t, mely Sebők Éva fordításában 1957-ben először jelent meg magyarul, most Rónay György fordításában adjuk közre.Show book
Guy de Maupassant (1850–1893) a XIX. század népszerű francia írója, számos novellát, regényt, színdarabot, és mesét írt. E regényében a nemesi származású Jeanne életét kísérhetjük végig: a boldog, romantikus leány, hogy változik meg évek alatt kiábrándult, szenilis idős asszonnyá. „Édes, szabad élet várt most Jeanne-ra. Olvasott, álmodozott és magányosan kóborolt a környéken. Lassan imbolygott az utakon, gondolatai álomvilágába veszve; máskor meg kis szökkenésekkel futott le a parányi, tekergő völgyekbe - körülötte mint aranyhímes püspöki palást borult a dombokra a fürtös zanót cserjéinek gyapjas virága. Az erős, édes szag felforrt a tüzelő fényben, megrészegítette, mint az illatos bor; a partra verődő hullámok távoli zajában őt magát is valamilyen ismeretlen hullámzás ringatta.Néha bágyadtan végigfeküdt egy domboldal sűrű füvén, és néha - amikor a völgykanyarulatban, a tölcsérszerűen összeérő, gyepes lejtők mögött hirtelen meglátta a kék tenger napfényben szikrázó háromszögét, a távolban egy vitorlát - féktelen öröm kapta el, mintha a felette lebegő boldogság közelítette volna meg titokzatosan. A tiszta táj gyengéd szépsége, a kerek láthatár nyugalma megszerettette vele a magányt. És oly sokáig ült egy-egy dombtetőn, hogy a kis mezei nyulak már ott ugráltak a lába előtt.”Show book
