Join us on a literary world trip!
Add this book to bookshelf
Grey
Write a new comment Default profile 50px
Grey
Subscribe to read the full book or read the first pages for free!
All characters reduced
A per - cover

A per

Sigmund Freud

Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó

  • 0
  • 0
  • 0

Summary

Franz Kafka egyik legjelentősebb, mindmáig legnagyobb hatású műve a per. „Valaki megrágalmazta Josef K.-t.” – ezzel a már-már szállóigévé vált mondattal kezdődik A per, amelynek története az állítólagos rágalmazást követő letartóztatás és az ítélet végrehajtása között játszódik le. Mindvégig nem derül ki, hogy milyen bűnt követett el az áldozat, és miért kell végül meghalnia. Nem is derülhet ki, mert a polgári jogrend ellen valóban nem vétett Josef K., bűne mitikus bűn, bűnhődését nem valami felszíni igazságosság, hanem a mélyben érvényesülő szükségszerűség rendeli el. A per – ilyen értelemben modell – az Osztrák–Magyar Monarchiának és az ott élő polgár magatartásának modellje. Josef K. fejet hajt a monarchia államrendje előtt, tehetetlenül elfogadja a „világrenddé avatott hazugság” normáját – mert képtelen mást tenni, s nem is tehet mást az irracionális hatalom szorításában.
Available since: 12/10/2013.

Other books that might interest you

  • Úgy ahogy volt és - cover

    Úgy ahogy volt és

    Zsófia Dénes

    • 0
    • 1
    • 0
    A 97 esztendős Dénes Zsófia életpályája nemcsak időben ível át páratlanul hosszú szakaszt – közel egy évszázadot –, hanem sorsfordító eseményekben, jelentős és érdekes találkozásokban is mérhetetlenül gazdag. E találkozások élményei ihlették azt a remekbe sikerült portrésorozatot jelentős magyar kor- és művésztársairól, amelyet itt egybegyűjtve nyújtunk át az olvasónak.
     Ahogy maga az írónő mondja: „Amit ebben a könyvemben megírtam, az ilyen formában nálunk talán szokatlan. Élménykönyv magyar kortársaimról, akik valamennyien alkotók voltak, akár írtak, akár festettek, színpadon játszottak vagy a tudománynak éltek.
     A nincstelen küszködőkön kívül másfajta ember engem, az írót, sohasem érdekelt. De a kiváltságos egyéniségeket figyeltem és megjegyeztem magamnak. Ami e találkozások élményeiből bennem a mai napig megmaradt, igyekszem átadni a fiatalabbaknak, mert már szinte alig akad az ábrázoltak közül, akikkel ők még találkozhatnak.”
     „Akikről írok – kevés kivétellel – az új forradalmát érlelték magukban, amellyel a kor terhes volt. És hiszem, ez teszi érdemessé, hogy aki még együtt volt velük, az a látható és láthatatlan dolgok fehér és fekete kőtükrével tükrözze őket.”
    Show book
  • Antigoné - cover

    Antigoné

    Szophoklész .

    • 0
    • 0
    • 0
    „Sorsdráma. Szörnyű, barbár mese. Véres és szexuális talányok. Elnyomott emlékek és gyermekkori borzalmak fölkeverése. Hirtelen, képtelen, előre tudott és mégis elháríthatatlan katasztrófa. Babona, vallás és matematika különös fonadékú szövete. A sors irracionális gyökereinek ízeit érezzük. Micsoda ellentét forma és tartalom közt! Ilyen vad, ősi, nyers, babonás mélyeket éppen csak az emberi tudat és kultúra leglucidasabb művészete tár föl: annál megrendítőbb! A Szophoklész művészete” – írja Babits Mihály Az európai irodalom történeté-ben.
    Show book
  • Az arckép - cover

    Az arckép

    Gogol

    • 0
    • 0
    • 0
    A lehangoló vidéki élet mozdulatlan állóvizéből, korlátolt földesurak és „holt lelkek” világából csöppen Gogol Pétervár nyüzsgő forgatagába. Lenyűgöző látványt nyújt a mozgalmas északi főváros, az elegáns Nyevszkij Proszpekt, a korzózó ficsurak és dámák, művészek, mesteremberek, könnyűvérű lányok tarka serege, a zajos, vidám, boldog élet. A Nyevszkij Proszpekt világa azonban látszatvilág, melyben kiszámíthatatlan tényezők játékszere, vásári portéka az ember, s a dolgok, értékek fokmérője a pénz. A pénz, mely még a rég meghalt uzsorás portréjáról is démoni erővel sugárzik le, hogy romlásba döntsön, tébolyba kergessen; lealjasítja a jobb sorsra érdemes művészetet, de megrontja a közízlést is. Diadalát üli a szemfényvesztés, hiúság, látszat: sápkóros úrilánykák pszükhék akarnak lenni, kisstílű hivatalnokok napóleoni pózban tetszelegnek, a műkereskedésekben giccses naplementék és álnépies mázolmányok keresnek és lelnek gazdára… A művészi elhivatottság és a művészet lényegét boncolgató lélektani kisregényben zseniálisan ötvöződik egybe a gogoli fantasztikum és realitás; méltán sorakozik a „pétervári ciklus” többi remeke – A köpönyeg, Az orr és Az őrült naplója – mellé.
    Show book
  • Hajnali takarodó - cover

    Hajnali takarodó

    Francis Scott Fitzgerald

    • 0
    • 0
    • 0
     
     
    Az ebben a könyvben olvasható tizennyolc elbeszélés a negyedik és az utolsó olyan kötet, melyet Taps at Reveille (Hajnali takarodó) címmel F. Scott Fitzgerald még életében állított össze és küldött el kiadójának. Hogy biztos legyen a dolgában (szüksége volt a pénzre, mint mindig, nagyon), irodalmi ügynökének, Harold Obernek ajánlotta, akinek jóvoltából 1935. március 10-én a kötet napvilágot is látott. Ő, mármint Fitzgerald, személyesen ezeket az írásokat tartotta a legjobbaknak a talán 1száznyolcvannál is több novellája közül. Hogy azok-e, mármint a legjobbak, azon már megoszlottak az olvasói, és a kritikusi, vélemények. A New York Times-ban Edith Walton például fanyalogva fogadta. Egyetlen „görbe éjszakának” tartotta, melyre Fitzgerald fölöslegesen pazarolta „ragyogó tehetségét.” A Basil Lee-vel kapcsolatos „kis remekművek” mellett a Vissza Babilonba (Babylon Revisited) azonban neki is nagyon tetszett, melyet „a legérettebb és legértékesebb” műnek tartott ebben a kötetben. Az írójának szomorú, ám aligha végleges búcsúja Párizstól és a nem éppen vidám hangulat, vagy inkább férfiúi mélabú, mely az egész elbeszélést körüllengi, talán azt mutatja, hogy a szerző szakított, vagy legalább is minden áron megpróbál szakítani a dzsesszkorszak idején, az üvöltő húszas években művelt őrültségeivel. Mi olvasók, nagyjából talán osztani is tudjuk a jó szemű kritikusnak ezt a véleményét.
     
    Azzal viszont ma már nehezen tudnánk egyetérteni, amit a továbbiakban mond ezekről a hol kisebb, hol pedig nagyobb lélegzetű történetekről. Azt állítja, ami szinte közhely, hogy az, amiről Fitzgerald idejét és tehetségét nem kímélve ír, nem méltó tollára. Mert ezek a témák, mondja Walton, egészen triviálisak. Bár igaz, teszi hozzá, hogy ennek ellenére írásainak fénye: az eredeti, csak a Fitzgeraldra jellemző, magával ragadó sodrású stílus és profizmus mégis mindenkit elbűvöl.
     
    Szerencsére a későbbi korok kritikusai sem értenek egyet e nagy, ha nem az egyik legnagyobb, amerikai író ilyen szubjektív leminősítésével, mert jól látták, hogy amihez Fitzgerald hozzányúlt „magával ragadó sodrású stílusával és profizmusával,” az első szerelemtől a valóra nem vált amerikai álomig, az igenis mind méltó nemcsak az ő, hanem minden valamirevaló író tollára. Nem triviálisak a témái, semmiképpen sem azok. Vajon annak nevezhetjük azt, ha, mondjuk, egy, a maga körül lévő világra rácsodálkozó felnövekvő kamasz fiúnak, vagy nyiladozó szemű nagylánynak (a Basil és Josephine történetekben például) a lelkivilága tárul elénk, amint értelmezni kezdi az emberi kapcsolatokat, a barátságot, a szerelmet, a felelősséget, a kötelességet? Vajon nincs tele a világirodalom ezzel a témával? (Így hirtelen Dosztojevszkij Kamasza jut az eszembe). Vagy amikor „ez a tehetségét aprópénzre váltó” Fitzgerald, a dúsgazdagok életét bemutatva, elmondja, hogy hiába a sok pénz, a szépen berendezett palota, a luxusautó (több is) plusz az Európában kiszélhámoskodott hercegi, vagy akár királyi rang, attól az ember még nem lesz boldog, ha kő vagy akár gyémánt van a szíve helyén. Ahogy ez a Fenség, Két rossz vagy az Egy őrült vasárnap című elbeszélésben történik? Vajon nem ilyesmit mond a mi Jókaink is a Szegény gazdagokban? De igen, a legnagyobbak sem riadnak vissza az ilyen témáktól. Akkor miért kéne ezt épp Fitzgerald szemére hányni, hogy ily „jelentéktelen dolgokkal” foglalkozik. Csak azért, mert arra a csúcsra, amelyre A nagy Gatsby-vel, és az Éj szelíd trónján-jával feljutott, még egyszer már nem tudott felkapaszkodni? Vagy mégis, mert az utolsó regényét, Az utolsó cézárt, nem maradt ideje szegénynek befejezni.
     
    Ám ha az eddig említett témákat „triviálisnak” is tartanák, akkor a következő, mellyel Fitzgerald az Egy éjszaka Chancelorville mellett című elbeszélésében foglalkozik, semmiképpen sem az. Hisz azt mondja el alig nyolc oldalon egy nagyvárosi prostituált (a narrátor) szavaival, amit Lev Tolszoj egy négykötetes, soha véget érni nem akaró regényben, a Háború és békében. Azt, hogy milyen ocsmány dolog is a háború. Egy precíz látlelet az egész kis elbeszélés, de ugyanakkor izgalmas történet is egyben. Csatákkal, sebesültekkel, elesettekkel, szenvedéssel, meneküléssel, bátorsággal és vitézséggel, mindennel, ami csak elképzelhető egy háborúban. No, és egy slusszpoénnal is. A legtöbb ember, ha teheti, még csak tudni sem akar arról, ami nem is olyan távol, talán épp az orra alatt zajlik, tudjuk meg ezt a nagy igazságot a kis remekművet végigolvasva.
     
    Háborús témát dolgoz fel Fitzgerald Az utolsó déli szépség című elbeszélésében is, de már egy jól szituált déli úrilány és egy hadba induló katonatiszt szemével láttatja a harci készülődéseket és az eközben kibontakozó szerelmi románcot az író. (Naná, hogy tele van önéletrajzi elemekkel).
     
    Ugyanakkor a komoly, mélyenszántó gondolatok mögött Fitzgerald elbeszéléseiben sokszor, pontosabban igen gyakran vagy szinte mindig, ott van a móka, amint az író az olvasóra kacsint, a nevetés, a humor és az önirónia. Mint például az Egy tökéletes életben, ahol a főhős, Basil, kiravaszkodja, hogy Skiddy, akiben vetélytársat lát, elmenjen a kutyatemetőbe kutyájának a sírját koszorúzni, miközben a menyasszony kétségbeesve várja a vőlegényt… az oltárnál. És ha esetleg a kísértethistóriáknak is akad kedvelője az olvasók körében, akkor a Látogatás egy régi házban biztosan az lesz, amire vágyik: lúdbőrös lesz tőle a háta…
     
    És van a kötet tizennyolc elbeszélése közt egy olyan is, melynek mondanivalója az, ami Santiagóé Az öreg halász és a tenger című kisregényben. Az emberek a viharban hőse mutatja, hogy mindenki kerülhet olyan helyzetbe, amikor a természet erői, vagy ami még rosszabb: a lelkében tomboló gonosz szenvedélyek már-már legyőzik, de ha erős a hite, felül tud kerekedni gonosz erőkön és szenvedélyeken. Még az is lehet, hogy vereséget is szenved egyszer, kétszer az ember, de akkor sem adhatja fel a harcot, fel kell állnia. Mert az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha. Akárcsak Hemingway, Fitzgerald is ezt vallja.
     
    2015-ben a Taps at Reveille magyarul Hajnali takarodó címen először (és utoljára) a Fapados Könyvkiadó gondozásában látott napvilág. Most újraszerkesztve adom ki ismét e–könyvként.
     
     
    Show book
  • Párizsi eső - cover

    Párizsi eső

    Hevesi András

    • 0
    • 0
    • 0
    „Ez az én formám, én szakadatlanul, megállás nélkül vallok... úgy vallok, ahogy más lélegzetet vesz... Ha nincs kéznél gyóntató, akkor a csatornának vallok... Egyszóval, én vagyok az anti-Don Juan... Nem győzni akarok a szerelemben, hanem megsemmisülni...”
    Show book
  • Talán Hellász küldött - cover

    Talán Hellász küldött

    Zsófia Dénes

    • 0
    • 0
    • 0
    Az 1980-ban megjelent Élet helyett órák című könyvének második részét századik életévében adja közre új, bővített, átdolgozott kiadásban az írónő. Ady Endréhez írott leveleskönyvét Ady és Csinszka neki címzett leveleivel bővíti ki, s eme új levelesládából kikerülő ereklyék világánál új fényben ragyog föl e három ember barátsága, emberi, eszmei szövetsége. Ady fájdalmas, ám sugárzó életének utolsó élő résztvevője e „levélregénnyel” tiszteleg a költő emlékének, új összefüggéseket csillogtatva meg a kési olvasó előtt arról az életre szóló, töretlen hűségű barátságról, mely kettejüket összekapcsolta. Ahogy az írónő mondja: „Már csak én élek egyedül Ady barátai közül, én vagyok az utolsó koronatanú. Így magam mutatok föl kétségbevonhatatlan bizonyítékaimból sok, eddig kiadatlan dokumentumot… Magam rehabilitálom tehát emberi tisztességemet és feddhetetlen írói becsületemet…”
    Show book