Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
Kinckben tulajdonképpen három természet egyesült: a művészé, a tudósé és a norvég paraszté. Visszatekintve jelentős irodalmi munkásságára, hamarosan nem tudjuk megmondani, hogy melyik természete volt jelentősebb, azonban egy bizonyos, hogy mind a három egyformán értékesen termékenyítette meg irodalmi alkotásait.
Senki se hinné, hogy a cím nem egy szokványtörténetet jelez. Hiszen sok kitalált és valóságos históriát hallottunk már amerikai nagynénikről és nagybácsikról, akik egyszerre csak megjelennek, akár a mesében valami varázsló, és bámulatos készséggel teljesítik ifjú rokonaik legtitkosabb vágyait is. Ezúttal azonban minden tekintetben fordított a helyzet. Az ifjak az amerikaiak, ők teremnek váratlanul Pesten, és az ő cseppet sem rejtett kívánságaik teljesülnek egy „amerikai nagynéni” szerepébe kényszerült magyar hölgy által. Ez a magyar hölgy ugyan nem milliomos, de rangos színésznő lévén, fölöttébb alkalmas rá, hogy a kicsit „csóró” amerikai egyetemisták gátlástalanul áradó igényét kielégítse. Thury Zsuzsa sok iróniával, egyéni bájjal és hallatlanul szórakoztatóan írja meg a nem mindennapi történetet, két különböző korosztály és világ sajátos találkozását.Show book
Stendhal élete legszebb éveit Itáliában töltötte. Végrendeletében is meghagyta, hogy ezt véssék sírkövére: „Itt nyugszik Arrigo Bel, a milánói polgár; élt, írt, szeretett.” Útirajzai fölé is ezt írhatnánk mottónak: annak az embernek a vallomásai, csavargásai és könnyedségükben is mindig mély megfigyelései, aki nem tudós nagyképűséggel járta a múlt század tízes és húszas éveinek Itáliáját, hanem úgy, hogy élt, írt, szeretett; élvezte az életet, szerette a zenét, a szép nőket, szép szobrokat és szép képeket, s közben esténként gyors kézzel papírra vetette benyomásait, a szalonokban hallott pletykákat, az útmenti fogadók asztalánál ellesett jellemző történeteket, a bolognai kardinális vagy a nagy szobrász, Canova vallomásait. Modorának ez a közvetlensége, előadásmódjának ez az élettel teli szellemessége teszi útirajzait oly élvezetessé és kétszeresen is érdekessé: friss, élénk és mozgalmas képet adnak az akkori Itália életéről és a mindennapok bizalmas közelségébe hozzák a múlt század egyik legnagyobb íróját s legérdekesebb egyéniségét.Show book
Emlékirat? Önéletrajz? Vallomás? Regény? Esszé? Valamennyi egyszerre ? s műfajilag nemcsak ötvözetük, hanem egy új műforma kikísérletezése is; az első személyben valló író, felidézvén múltját és jelenét, gondolati és érzelmi kapcsolatot keresvén a tegnap és a ma között, kommentárját is adja az eseményeknek, s így emelkedik túl a szokványos önéletrajzi formán: summáját nyújtja egy életnek, tanulságokkal teljes összefoglalást. Déry Tibor gazdag életére és művére visszatekintve remek portrékat rajzol anyjáról, apjáról, halott barátairól ? József Attiláról, Tóth Árpádról, Füst Milánról, Kassák Lajosról, Szilasi Vilmosról, stb. ?, történetek során eleveníti fel a hajdani Budapest, Bécs, Berlin, Mallorca, Dubrovnik, Párizs képét, hogy események és folyamatok rajzából egyszerre bontakozzék ki egy lélek tájainak térképe és századunk nagy etikai, politikai és esztétikai kérdéseinek rajza.Show book
Az ebben a könyvben olvasható tizennyolc elbeszélés a negyedik és az utolsó olyan kötet, melyet Taps at Reveille (Hajnali takarodó) címmel F. Scott Fitzgerald még életében állított össze és küldött el kiadójának. Hogy biztos legyen a dolgában (szüksége volt a pénzre, mint mindig, nagyon), irodalmi ügynökének, Harold Obernek ajánlotta, akinek jóvoltából 1935. március 10-én a kötet napvilágot is látott. Ő, mármint Fitzgerald, személyesen ezeket az írásokat tartotta a legjobbaknak a talán 1száznyolcvannál is több novellája közül. Hogy azok-e, mármint a legjobbak, azon már megoszlottak az olvasói, és a kritikusi, vélemények. A New York Times-ban Edith Walton például fanyalogva fogadta. Egyetlen „görbe éjszakának” tartotta, melyre Fitzgerald fölöslegesen pazarolta „ragyogó tehetségét.” A Basil Lee-vel kapcsolatos „kis remekművek” mellett a Vissza Babilonba (Babylon Revisited) azonban neki is nagyon tetszett, melyet „a legérettebb és legértékesebb” műnek tartott ebben a kötetben. Az írójának szomorú, ám aligha végleges búcsúja Párizstól és a nem éppen vidám hangulat, vagy inkább férfiúi mélabú, mely az egész elbeszélést körüllengi, talán azt mutatja, hogy a szerző szakított, vagy legalább is minden áron megpróbál szakítani a dzsesszkorszak idején, az üvöltő húszas években művelt őrültségeivel. Mi olvasók, nagyjából talán osztani is tudjuk a jó szemű kritikusnak ezt a véleményét. Azzal viszont ma már nehezen tudnánk egyetérteni, amit a továbbiakban mond ezekről a hol kisebb, hol pedig nagyobb lélegzetű történetekről. Azt állítja, ami szinte közhely, hogy az, amiről Fitzgerald idejét és tehetségét nem kímélve ír, nem méltó tollára. Mert ezek a témák, mondja Walton, egészen triviálisak. Bár igaz, teszi hozzá, hogy ennek ellenére írásainak fénye: az eredeti, csak a Fitzgeraldra jellemző, magával ragadó sodrású stílus és profizmus mégis mindenkit elbűvöl. Szerencsére a későbbi korok kritikusai sem értenek egyet e nagy, ha nem az egyik legnagyobb, amerikai író ilyen szubjektív leminősítésével, mert jól látták, hogy amihez Fitzgerald hozzányúlt „magával ragadó sodrású stílusával és profizmusával,” az első szerelemtől a valóra nem vált amerikai álomig, az igenis mind méltó nemcsak az ő, hanem minden valamirevaló író tollára. Nem triviálisak a témái, semmiképpen sem azok. Vajon annak nevezhetjük azt, ha, mondjuk, egy, a maga körül lévő világra rácsodálkozó felnövekvő kamasz fiúnak, vagy nyiladozó szemű nagylánynak (a Basil és Josephine történetekben például) a lelkivilága tárul elénk, amint értelmezni kezdi az emberi kapcsolatokat, a barátságot, a szerelmet, a felelősséget, a kötelességet? Vajon nincs tele a világirodalom ezzel a témával? (Így hirtelen Dosztojevszkij Kamasza jut az eszembe). Vagy amikor „ez a tehetségét aprópénzre váltó” Fitzgerald, a dúsgazdagok életét bemutatva, elmondja, hogy hiába a sok pénz, a szépen berendezett palota, a luxusautó (több is) plusz az Európában kiszélhámoskodott hercegi, vagy akár királyi rang, attól az ember még nem lesz boldog, ha kő vagy akár gyémánt van a szíve helyén. Ahogy ez a Fenség, Két rossz vagy az Egy őrült vasárnap című elbeszélésben történik? Vajon nem ilyesmit mond a mi Jókaink is a Szegény gazdagokban? De igen, a legnagyobbak sem riadnak vissza az ilyen témáktól. Akkor miért kéne ezt épp Fitzgerald szemére hányni, hogy ily „jelentéktelen dolgokkal” foglalkozik. Csak azért, mert arra a csúcsra, amelyre A nagy Gatsby-vel, és az Éj szelíd trónján-jával feljutott, még egyszer már nem tudott felkapaszkodni? Vagy mégis, mert az utolsó regényét, Az utolsó cézárt, nem maradt ideje szegénynek befejezni. Ám ha az eddig említett témákat „triviálisnak” is tartanák, akkor a következő, mellyel Fitzgerald az Egy éjszaka Chancelorville mellett című elbeszélésében foglalkozik, semmiképpen sem az. Hisz azt mondja el alig nyolc oldalon egy nagyvárosi prostituált (a narrátor) szavaival, amit Lev Tolszoj egy négykötetes, soha véget érni nem akaró regényben, a Háború és békében. Azt, hogy milyen ocsmány dolog is a háború. Egy precíz látlelet az egész kis elbeszélés, de ugyanakkor izgalmas történet is egyben. Csatákkal, sebesültekkel, elesettekkel, szenvedéssel, meneküléssel, bátorsággal és vitézséggel, mindennel, ami csak elképzelhető egy háborúban. No, és egy slusszpoénnal is. A legtöbb ember, ha teheti, még csak tudni sem akar arról, ami nem is olyan távol, talán épp az orra alatt zajlik, tudjuk meg ezt a nagy igazságot a kis remekművet végigolvasva. Háborús témát dolgoz fel Fitzgerald Az utolsó déli szépség című elbeszélésében is, de már egy jól szituált déli úrilány és egy hadba induló katonatiszt szemével láttatja a harci készülődéseket és az eközben kibontakozó szerelmi románcot az író. (Naná, hogy tele van önéletrajzi elemekkel). Ugyanakkor a komoly, mélyenszántó gondolatok mögött Fitzgerald elbeszéléseiben sokszor, pontosabban igen gyakran vagy szinte mindig, ott van a móka, amint az író az olvasóra kacsint, a nevetés, a humor és az önirónia. Mint például az Egy tökéletes életben, ahol a főhős, Basil, kiravaszkodja, hogy Skiddy, akiben vetélytársat lát, elmenjen a kutyatemetőbe kutyájának a sírját koszorúzni, miközben a menyasszony kétségbeesve várja a vőlegényt… az oltárnál. És ha esetleg a kísértethistóriáknak is akad kedvelője az olvasók körében, akkor a Látogatás egy régi házban biztosan az lesz, amire vágyik: lúdbőrös lesz tőle a háta… És van a kötet tizennyolc elbeszélése közt egy olyan is, melynek mondanivalója az, ami Santiagóé Az öreg halász és a tenger című kisregényben. Az emberek a viharban hőse mutatja, hogy mindenki kerülhet olyan helyzetbe, amikor a természet erői, vagy ami még rosszabb: a lelkében tomboló gonosz szenvedélyek már-már legyőzik, de ha erős a hite, felül tud kerekedni gonosz erőkön és szenvedélyeken. Még az is lehet, hogy vereséget is szenved egyszer, kétszer az ember, de akkor sem adhatja fel a harcot, fel kell állnia. Mert az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha. Akárcsak Hemingway, Fitzgerald is ezt vallja. 2015-ben a Taps at Reveille magyarul Hajnali takarodó címen először (és utoljára) a Fapados Könyvkiadó gondozásában látott napvilág. Most újraszerkesztve adom ki ismét e–könyvként.Show book
Ahogy Mathilda megszületik, édesanyja meghal. Apja rá sem bír nézni a fájdalomtól, a lányt rideg és távolságtartó nagynénje neveli fel. Azonban mikor tizenhat éves lesz, a férfi újra felbukkan, és igyekszik apja és társa lenni Mathildának… A kevés boldogságot megélt fiatal lány halálos ágyán írt visszaemlékezése tipikus szentimentális regény, mely fordulataiban és nyelvezetében is mintaírása a kornak. Az édesapa vérfertőző szerelmi vágya– mely végül mind őt, mind lányát az öngyilkosságba kergeti – azonban bátor témaválasztás; s talán épp ezért a regény először csak több mint száz évvel az írónő halála után jelent meg. Többen úgy gondolják, hogy az édesanya korai elvesztése és a fiatal költő, Woodville iránt érzett beteljesületlen s ezért boldogtalan szerelem motívumai önéletrajzi ihletésűek. A Mathilda Mary Shelley – a Frankenstein után – második leghíresebb regénye, melyet első magyar fordításban vehet most kézbe az olvasó.Show book
Madame Osztrakovát, egy Párizsban élő orosz emigránst felkeresi a szovjet követség egyik embere, és olyan lehetőséget ajánl az asszonynak, amely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Pár nappal később holtan találnak egy londoni parkban egy idős férfit, aki egykoron a szovjetellenes disszidensek vezetője volt. Látszólag két jelentéktelen, távoli esemény, de nem George Smiley szemében, aki német klasszikus szerzők tanulmányozásával tölti nyugdíjas napjait, és amikor alaposabban szemügyre veszi a történteket, olyasmire bukkan, amit el sem mer hinni. Elkezdi felfejteni a titkolózás finomszövésű szövetét, közben pedig lassan és nagyon precízen csapdát állít annak az embernek, aki az életét tette fel arra, hogy megsemmisítse az angol titkosszolgálatot, és kicsi híján sikerrel is járt. Smiley még egyszer utoljára összehívja az embereit, a legjobb embereit, hogy végleg leszámoljon Karlával, a szovjet hírszerzés legendás kulcsfigurájával, akiről kiderül: mégis van sebezhető pontja.Show book
